Rose, az örökbefogadott, ám a szíve mélyén mégiscsak "árván maradt" lány a hatalmas, kissé középkori berendezésű házban mosott fel. Mostohája, a gonosz nő, aki örökbefogadta, egész álló nap csak dolgoztatta. Ötször fel kellett mosnia, ötször port töröld, és ötször csinált mindent. Szegény lányt csak dolgozatták. Rose attól félt, idegekkel nem fogja bírni, s egyszercsak a világon volt, azután pedig már halott volt. De erre még csak gondolni sem mert. Rose a felmosóval szépen, egyenletesen végigmosta a hatalmas folyosót. Ki is fáradt. Leült a hihetetlen magas, több emeletes ház egyik ablakának a párkányára, s bámulta a csodaszép napraforgómezőt. Mindig is oda vágyott, ám gonosz mostohája ez alatt a 15 év alatt soha nem engedte ki a szabadba, tehát Rose még nem tapasztalhatta meg a természetet. Azt gondolta, elég volt a bezártságból. Elég a mostohából, és a gonosz mostohanővéreiből. Története kissé Hamupipőke szerű, ám higgyétek el, ez koránt sem végződik olyan jól. A mostoha, hosszú, vámpírvégű ruhájában, és magassarkú csizmájában kecsesen végigklaffogott a hosszú folyosón, amikor meglátta a párkányban ülő Rose-t. Érdes, mély hangjával a lányra kiabált, elég erőteljesen:
- Mit képzelsz magadról, te mihaszna lány?! Azonnal eredj dolgozni, vagy egy évig nem kapsz enni!
- Nézze. Maga nem az anyám, nem parancsol nekem! - kiabált vissza Rose, majd kissé elhúzódott.
- Feleselni merészelsz? Vigyázz a szádra, Rollie, mert ha nem, megetetem veled a felmosóvödröt!
- Rose - mondta gúnyosan a lány - most pedig elmegyek. Nem fogok tovább itt maradni. Amit maga tett velem 15 éven keresztül, az borzalom! Fényesre nyaltam a házát, magának pedig mindent megtettem, amit csak kért! Nem enged ki egy percre sem a szabadba, most már elég ebből! Elmegyek innen! Örökre!
Mielőtt a mostoha bármit is mondhatott volna, Rose kiviharzott a hatalmas, már-már várszerű házból, egészen a kerten át, ki az erdőbe, onnan pedig a messze-messze lévő napraforgó mezőre. Élvezte a szabadban töltött ideje minden percét. Többször megpördült, mezítláb ugrándozott a zöld füvön. Aztán amikor már lecsillapodott, leült a sok-sok napraforgó közé, s csak ábrándozott, ábrándozott, s ábrándozott. Arra vágyott, hogy bárcsak örökké itt maradhatna a napraforgók között; boldogságban és békében. A nagy nagy ábrándozás közepette a mostoha hirtelen ott termett a lány előtt, s megejtett egy gonosz kacajt. Lilásbarna szeméből csak úgy sugárzott a düh, de közben élvezte, amit tehet szegény Rose-al.
- Előlem nem menekülsz! Megtalállak mindenhol! - mondta rekedtesen a mostoha.
Rose futni kezdett, és már sírt is. Hirtelen megfordult a fejében, mi lenne, ha. De közben nagyot tévedett. Ez most Rose álomvilágában történt. A valóságban Rose fáradt arccal kelt ki a vaságyból, melyet kegyetlen mostohája adott neki. Egy nagy-nagy várban lakott, ahonnan soha nem mehetett ki a szabadba. Soha. Egyetlen percecskére sem. A mostoha folyton csak dolgoztatta, hajnali kettőkor volt kelés, hajnali egykor aludhatott el, ezért nem volt furcsa, hogy mindennap karikás szemekkel ébredt. Rendbe tette magát a lány, amennyire tudta. Elindult a vár folyosójára, ahol egy különös árnyékot látott, és egy cetlit az ajtóra ragasztva...
Folytatjuk!
Szabcsi
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése